Kodály Zoltán gondolatával köszöntöm Önöket, Bogár István születés és névnapján. Eljöttünk ide a törökbálinti temetőbe, hogy lerójuk tiszteletünket előtte, és egyben felavassuk új síremlékét. Személyesen öröm számomra, polgármesterként pedig megtiszteltetésnek érzem a város nevében, hogy a családdal közösen állíthattunk emléket szeretett és tisztelt díszpolgárunk   sírjára. Két és fél éve nincsen már közöttünk, és hiánya ma is fájó Törökbálint művészet-szerető, értékelő közönsége, de – hiszem azt, - minden polgárunk számára. Élmény volt előadásait hallgatni, de nem csak hallgatni, hanem látni is fergeteges humorral teli karmesteri produkcióit. Bogár István a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdte orgonatanulmányait Gergely Ferencnél, a harsona tanulmányokat Perlaki Józsefnél. Szelényi Istvánnál zeneszerzést tanult. 1958-tól 1963-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szervánszky Endrénél folytatta zeneszerzés-tanulmányait.  A Zeneműkiadóban szerkesztőként, az Országos Filharmóniában műsorszerkesztőként dolgozott, majd az Állami Hangverseny Zenekar, s később a Rádiózenekar művészeti titkára volt. Művei elsősorban fúvószenekari és fúvós kamaraművek, valamint gyermekeknek írt vokális és színpadi alkotások. Szakmai és tudományos felkészültségét igazolja, hogy könyve jelent meg  „A rézfúvós hangszerek” címmel.

Zeneszerzőként több hazai és nemzetközi pályázat és díj nyertese. Műveit a legnagyobb világcégek jelentették meg: a New York-i Bellwin és Mills, az Editio Musica, a Deutscher Verlag és számos további kiadó. 1989-ben megalapította a Budapesti Strauss Szimfónikus Zenekart, több külföldi turnén (elsősorban Francia-, Spanyol- és  Németországban) nagy sikerrel szerepeltek, több lemezük és videójuk jelent meg külföldi kiadóknál.Összesen több, mint  1000 koncertet adtak, legnagyobb részét épp az említett országokban. A párizsi Salle Pleyelben 113 előadásuk volt, barcelonai hangversenyeiket a spanyol rádió élő, egyenes adásban közvetítette. Bogár István volt az Orchestra Femina zenekar művészeti irányítója. Bogár Istvánt itt lakóhelyén, Törökbálinton 2005-ben díszpolgárrá avattuk. Ezek a szigorú életrajzi adatok, tények, amelyeket ilyen alkalomkor szükséges, illendő felsorolni

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg azonban, hogy én most két, Bogár Istvánnal kapcsolatos személyes jellegű élményemet is megosszam Önökkel. Ez a két élmény pedig nem más, mint az én első és utolsó személyes találkozásom Bogár Istvánnal. (44 éve) Először 1965. kora őszén találkoztam vele. Történt, hogy az általános iskola után a csepeli Kossuth Lajos Gépipari Technikumban folytattam  tanulmányaimat. Köztudomású, hogy gépipari technikumban nincsenek – vagy legalábbis akkor – nem voltak énekórák, ám  a jó nevű, szép múltú iskolának volt egy énekkara. A kórust Bogár István vezette – talán azért, mert felesége, - Edit asszony ugyanebben az iskolában tanított. A kórus hogy úgy mondjam: „állományának” kiegészítésére minden belépő első osztály tanulóit meghallgatta Bogár Tanár úr. Az iskola már említett profiljából következően a lányok értelemszerűen sokkal kevesebben voltak, mint mi fiúk. Nekik meghallgatás nélkül kötelező volt beállni a kórusba. A fiúkat Bogár Tanár úr sorban a zongora mellé állíttatta és pár hangból álló dallamot leütve visszaénekeltette azt velünk. Nekem nem sikerült a dolog, rögvest mondta Tanár úr, hogy alkalmatlan vagyok. Arra már nem emlékszem, hogy akartam volna-e egyáltalán a kórus tagja lenni. Akkor én még csak hírből ismertem Törökbálintot, de ha láthattam volna előre a jövőt, bizonyára jobban igyekeztem volna magamat összeszedni.

Ez volt tehát az első találkozás. (Csak bennem hagyott nyomot, Bogár István erre nem emlékezett.) Az utolsó 2006 nyarán volt. Az őszi választások előtt még hivatalban voltam, de már készültünk a választásra, meg az új Művelődési Ház átadására. Az a gondolatom támadt, hogy a megnyitó ünnepségre alkalmi zenemű írására kérem fel Bogár Istvánt. Nem polgármesterként tettem, nem közpénzből, hanem magánemberként. Az akkor már nagybeteg Pista, állapotát meghazudtoló lelkesedéssel látott munkához. Szöveget írt, zenét szerzett. Elkészült a mű, és ő ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt kiadja a kezéből, hallgassam meg. Feleségemmel együtt kerestük fel, szegény Pista a járókerettel már nagyon nehezen mozgott, de humora akkor sem hagyta cserben. Leült a zongorához, és saját kíséretével elénekelte a darabot. Csak hárman hallottuk így: Edit asszony, Ildi a feleségem és én.

Ez volt az utolsó találkozásom vele. S ha már szóba hoztam, el kell mondanom valamit, ami súlyosan terheli a lelkiismeretemet. Történt, hogy a Művelődési Ház hivatalos átadásához a kitűzött avatóünnepség 2006. december 8-i napjára nem kapta meg az akkor még nagyközség akkori vezetése a használatbavételi engedélyt. Nem akarván lemondani a rendezvényt, a helyszín módosítása mellett született döntés. Ezt akkor én nagyon nehezen éltem meg, és méltatlannak gondolva a helyzetet, távol maradtam a megnyitóról. Szeretném, ha mindenki tudná: akkor én rossz döntést hoztam. Rossz döntést, mert nem mentem el az ünnepségre, hogy meghallgassam az éppen általam kért darabot. Tudom, hogy nagyon megbántottam ezzel azt az embert, akit mindig is nagyon tiszteltem.

Kedves Pista!

Itt, a sírod előtt mondom el, hogy tartoztam neked ezzel a nyilvános vallomással. És ha letekintesz majd egyszer a Te égi karmesteri pulpitusodról, kérlek bocsásd meg nekem ezt a hibámat. És ha egyszer majd összeáll egy égi karének a törökbálintiakból, amit tudom, hogy Te fogsz vezényelni, és netán az én hangomat is meghallgatod, hogy alkalmas vagyok-e, hát arra kérlek: légy elnéző irántam! Arra kérlek majd akkor, hogy tégy még egy utolsó kísérletet velem!