László Tünde megnyitóbeszéde, Dr. Solymosi Péter - A halál csendje, című fotó kiállításán. 2010.11.06.

Solymosi Péter fotókiállításának megnyitójára gyűltünk össze. Talán felmerülhet bennünk, a kiállítást egy fotózáshoz értő embernek kellene megnyitnia, aki elemzi az alkotásokat – mint ahogyan ez itt a Faluházi kiállításoknál megszokott – méltatják az alkotásokat. Itt most nem ez fog történni, és a képekre nem úgy tekintünk, mint amely képsorozat a fotózás történetébe bekerül. Mégis miért jöttünk el akkor ilyen sokan?

Azért, mert Solymosi Péter személye, vagy maga a téma megérintett bennünket. A képeken keresztül megjelenik előttünk egy út, amiről kevésszer elmélkedünk. Illetve ahogyan idősödünk, mégis csak – habár nagyrészt titokban – gondolkodunk. Talán azért is jöttünk el, hogy ne csak az alkotóval találkozzunk, hanem azzal a lelki háttérrel találkozzunk, amely mégis csak fontos számunkra, életünk és halálunk végső nagy kérdése. Mielőtt meghalnánk, azt gondolom, életünkben sok kis halált megélünk. Sok minden véget ér, szeretteink halála, a nagy szerelem elmúlása, egy munkahely elvesztése, egy álom szertefoszlása. Nehezen birkózunk ezekkel a kis-halálokkal, még nehezebben a végső elmúlással. Teljesen azonosulok azzal a nézettel, hogy nekünk, földi halandóknak nem akkor kell szembenézni a halállal, amikor annak leheletét közvetlen közelről érezzük, hanem sokkal előbb. Ez a kiállítás erre hív bennünket, szépen csendben, de mégis egyértelműen fölteszi a kérdést: hogyan állsz élethez, halálhoz? Számoltál-e már az élet nagy kérdésével?

Tisztában vagy-e az élet őrületes tempója között avval, hogy az életből a kerék ugyan úgy kieshet, mint ahogyan azt láthatjuk az egyik fotón, hogy a kocsinak kiesett a kereke és nem megy tovább. Igen, az életnek őrületes, lelket megölő tempója van. A szó legszorosabb értelmében élet-halál harcot vívunk az életben maradásért, pozíciókért, az egzisztencia megteremtéséért, aztán ha miénk megvan, akkor a gyermekeink egzisztenciájának megteremtéséért. S amikor úgy érezzük, kb. megteremtettük azt, amit megálmodtunk, mégis darabokra hullt az életünk, lelkünk, talán épp e harc miatt. Azt a téves gondolatot ültették el bennünk, hogy folyamatosan, körmünk szakadtáig kell az igát húznunk. Aztán sokaknál elérkezik az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, nem bírom tovább a harcot. Elkezd valami szorítani a mellkasnál, futunk egyik orvostól a másikig, a leletek negatívak, mi pedig sorvadni kezdünk. A test még nem beteg, de a lélek már igen. És ekkor két dolog következhet: nem szállok ki a mókuskerékből, mert akkor vége az egzisztenciámnak, vagy, és ez az út a kevésbé járható, amire rálépett Solymosi Péter is, azt mondom, hadd mondjam Ady örök, igaz szavaival:

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

 

Vannak olyan pillanatai az embernek, amikor le kell csuknia a szemét, hogy lásson, ha  egyáltalán látni akar. Mert nem lehet mindig akarni, nem lehet mindig többet akarni, mindig csúcson lenni. S azért, hogy szavunkra, ránk figyeljenek, mindig hangosabban szólni. Solymosi Péter egyik nagy tanítója, Hamvas Béla így fogalmaz: „Már régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. „

Az alkotó, Solymosi Péter elindult az élettel ellentétes irányba, befelé, önmaga felé. A kiállítás véleményem szerint erről szól, letisztult képekről, gondolatokról. Halkan, és csöndben hív élet és halál szemlélődésére. E nélkül a belső út nélkül ez a kiállítás nem jött volna létre. A bevezető gondolatok, amellyel a kiállítás kezdődik, ezeket a letisztult gondolatokat adják nekünk. A letisztuláshoz szenvedés, belső gyötrelem kell. Csak aki testestül-lelkestül keresi a választ a kérdésekre, az tud letisztulni, s ebből a letisztulásból kilépni mások felé. Gyere velem, mutatok neked valamit. De nem erőszakosan, nem hangosan. Tette ezt nem csak ezzel a kiállítással, hanem kis-tibeti útjáról, valamint a perui útjáról készült beszámolójában, amit láthattunk, hallhattunk tőle a művelődési házban. Még mikrofonon keresztül is halkan, alázatosan, mert életünk titkait csak csöndesen, belső befelé fordulással lehet keresni. Épp a halkan elmondott szavaktól és gondolatoktól tudunk felé fordulni: Mit akar mondani?

A halál sokak számára tabu téma. Egyszerűen félünk tőle, az ismeretlentől. Az alkotótól a halál témájában az élet mosolyát érzem. Teszi ezt úgy, hogy nem kész tényeket közöl, a képek alatt nincs leírás, mindenkinek meghagyja az üzenetet, hogy személyre szabottan hallja meg a képek általi üzenetet.

A fényképek bizonyos esetekben úgy készültek, hogy magát a fotózandó képeket csak nagy küzdelmek árán lehetett megközelíteni, pl. bozótokon keresztül. Az élet és halál témáját átvitt értelemben is szerintem így lehet megközelíteni, néha nagyon nehezen, bozóton, sok-sok akadályon keresztül. De megéri, mert ezzel létünkhöz, az igazsághoz, az Istenhez kerülünk egyre közelebb, s arra, hogy az életünkben egyszer mindent itt hagyunk, már nem félelemmel és rettegéssel gondolunk. Ha megbirkóztunk feladatunkkal, hazamehetünk mennyei hazánkban, ahonnan jöttünk.

Mielőtt felolvasnék egy verset arról, hogy mindig aktuális életünkről és halálunkról gondolkodni, ahogyan erről Reményik Sándor a menekülő c. versében vall, azt had helyezzem mindannyiunk szívére, hogy aki képes a befelé fordulásra, hogy a világból többet megértsen, az egyszer csak eltelik szeretettel és békével, amire ennek a világnak oly nagy szüksége van, és nekünk magunk is.

Reményik Sándor - A menekülő

/ László Tünde 2010 /